3. Szállni a széllel

   Valami megváltozott bennem. Mióta újra láttam őt, boldogság öleli körül szomorú lelkemet. Folyamatosan ő jár a fejemben, vele álmodom és alig várom, hogy újra láthassam. Úgy érzem, élek! De úgy igazán. Elszántabb és céltudatosabb vagyok, nem úgy, mint azelőtt. Edmund fényt hozott az életembe. Bárcsak elmondhatnám valakinek, dicsekedhetnék, hogy miért érzem magam ennyire boldognak. De sajnos Trixie, egyetlen barátnőm és családja jelenleg Európában van, édesanyja szüleinél. Apu, ha tudna róla, biztosan felhúzná magát a dolgon, valószínűleg el is tiltana Eddietől, mondván, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy fiúkkal legyen dolgom. Mellesleg, miatta kerültem abba a parkban, ahol Edmunddal találkoztam, mert csúnyán összevesztünk. A vámpíros incidens közben felhorzsolódott a könyököm és nem voltam hajlandó elmondani mi történt. Így kezdődött a balhé. Leordított, aztán témát váltva, mindennek lehordott, végül kijelentette, hogy én vagyok a felelős anyu haláláért. Itt telt be a pohár, sírva elrohantam otthonról és a parknál rám bukkant Edmund, akinek azóta is hálás vagyok. Jól esett beszélgetni végre egy normális emberrel és megosztani azt, ami nyomja a lelkemet. Még csak pár nap telt el a találkozás óta, de reménykedem, hogy hamarosan újra sor kerül rá.

   Ha elmélkedős kedvemben vagyok, szeretek pengetni a gitáromon, számomra megnyugvás és inspiráció. Gyakran én magam találok ki dallamokat és, ha tetszik, feljegyzem a kottafüzetembe, ami végül egy dallá áll össze. Számos ilyen alkotás lapul benne, de sosem mutatnám meg senkinek, hiszen ezek csak az enyémek. Csak saját fülem hallhatja ezeket a bizalmas és csodálatos dallamokat, és a füzet az éjjeli szekrényem mélyén pihenhet. Épp a fejemben kialakult egy akkordmenet, így gyorsan magam elé téve a füzetet, gitárt a nyakamba akasztva, elkezdtem játszani a kigondolt dallamot. Finoman és lágyan szólt, édes hangokat hallatott egyetlen, drága gitárom. Lehunyt szemmel, teljes beleéléssel pengettem, ujjaim fürgén ugráltak a húrokon. Néha írtam az akkordokat, aztán tovább gitároztam. Akkor eszméltem csak fel, amikor az ujjaim vérvörösre dagadtak és már a nap is lement. Ekkor becsuktam a füzetet, gitáromat visszatettem a helyére és letusoltam. Ujjaim szinte égtek a forró tus alatt, de nem bántam, hiszen alkottam és ezt jó érzéssel töltött el. Végig rá gondoltam, miközben megírtam ezt az édes dalt. Ilyen még sosem fordult elő. Egyetlen srác sem járt az eszemben eddig dalírás közben. Általában fájdalom és kín tükröződik vissza a legtöbb dalomban, de ez most teljesen más. Szívből játszottam és csodálatos lett a végeredmény.
   Szellő borzolja fekete, dús hajamat. Arcomban érzem puha érintését. Lenézek, s elámulok a látványon. New York felhőkarcolói fölött szállok. Jobbra nézek, aztán balra, majd arra eszmélek fel, hogy két hatalmas, fehér szárny verdes mindkét oldalam mellett. Gyönyörűek. Elmosolyodom és észreveszem, hogy mellettem repül egy szőke hajú srác, aki zöld szempárral pillant rám, majd nyújtja felém a kezét, én pedig belekapaszkodom és együtt szállunk a végtelenségig.
Pittyegést hallottam az éjjeliszekrényem felől. Kómásan feleszméltem lehetetlen álmomból. Lassan kezdek megőrülni. Odanyúltam a telefonomért és meglepő dolog történt. Üzenetet kaptam. Méghozzá Edmund írt. Így szól: Lina, szükségem van rád! Kérlek, gyere amilyen gyorsan csak tudsz! LA Intézet, 28635 CA-1, Malibu. 
Mindössze ennyit írt. Hirtelen ideges lettem és kiugrottam az ágyból. Ez meg mit jelentsen? Egy szinte ismeretlen srác, este 8-kor ír, hogy rohanjak el Malibuba, mert szüksége van rám. Nem jellemző esemény az életemben egy ilyen üzenet. Lehet, hogy bajba esett és csak én tudok segíteni. De pont én, akit kis híján lecsapolt egy vámpír? Nevetséges! Mégis valami azt súgja, hogy el kell mennem. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan. Apám valószínűleg kinyírna, ha felébreszteném azzal az indokkal, hogy dobjon már át Malibuba. Jogosítványom még nincs, de Trixie megtanított vezetni éjjel, egy kihalt pusztán. Nem tudom jó ötlet-e jogsi nélkül vezetni, de most egy 20 perces út nem a világvége. Vagy mégis? Nos, nem volt sok időm agyalni, így végül eldöntöttem, hogy odavezetek. Apám nem lesz boldog, ha reggel a rendőrségre kell jönnie értem, de még ezt is kockára teszem. Villámgyorsan felöltöztem, hajamat copfba kötöttem, mindeközben kihajoltam az ablakon, hogy felmérjem az időjárás állapotát. Napközben forró, napos, de éjszakánként lehűl az idő, épp ezért kabátot vettem és ellenőriztem magam a tükörben. Elégedett voltam magammal, ahhoz képest, hogy este 11 óra van, felriadtam furcsa álmomból, és rohannom kell egy árnyvadászhoz, akinek szüksége van rám, sürgősen! Halkan kinyitottam az ajtómat, ami hirtelen mozdulatra fülsüketítően nyikorog, de most szerencsém volt. Egy hangot sem adott ki. Minden lépésemkor erősen koncentráltam, főleg a lépcsőn, ahol telefonom vakujával világítottam. Apu már biztosan bezárkózott a szobájába, mert az egész ház sötétségbe borult. Amikor leértem a konyhába, megkönnyebbülés zuhataga szakadt rám. Amilyen csendben csak tudtam, felkaptam a kocsikulcsot és kilopóztam a házból. Nincs garázsunk, így csak a kocsi számára elkülönített részig kellett eljutnom. Ebben a pillanatban megtorpantam és haboztam. Biztos jó ötlet ez? Félek, ezzel a tettemmel magam ellen fordítom a sorsomat és a védőangyalom örökre lemond rólam. Várjunk csak. Az életem egy hatalmas felfordulás, apám nem foglalkozik velem, magam ura vagyok, mióta az eszemet tudom és legalább ennyi boldogság kijárhat nekem is. Nem tántoríthat vissza senki. Nagy lendülettel bepattantam a vezetőülésbe és beindítottam a kocsit. Semmi baj nem lesz, épen, rendőrmentesen, minden probléma nélkül odajutok, és kiderítem mi történt Edmunddal.
   Mivel még sosem jártam Malibuban, így begépeltem a GPS-be a megadott helyszín pontos címét és elkezdte a navigálást. Óvatosan kifordultam házunk feljárójáról, először gondot okozott ezeken a szűk utcákon való közlekedés, főleg, amikor kanyarodni kellett, szinte leállt a szívem, majd megkönnyebbültem, amikor sikerült bevenni egyes kanyarokat. Alapjáraton szűk utcák vannak kialakítva, de az csak nehezíti a helyzetet, hogy kinn parkolnak le az emberek, és otthagyják autóikat az út szélén. Minden koncentrációmat belefektettem a vezetésbe, majd megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor megpillantottam a Csendes-óceán parti autópályát. Ezen az útszakaszon nagyon enyhe kanyarokkal fogok találkozni, így magabiztosan ráfordultam és gázt adtam apu kicsi Jeep-ének. 120 km/h-val haladtam, most már lenyugodtam és nem szorítottam a kormányt sem. Eszembe jutott Trixie, amikor megtanított vezetni, idén nyáron. Rengeteget nevettünk, főleg rajtam, mert egy pusztán alig tudtam bevenni a kanyart. Sok éjszakánkba telt, mire megtanított, de állítása szerint megérte, hisz, ha 18 leszek, biztos elsőre átengednek a vizsgán, hála neki. Imádja fényezni magát, rengeteg önbizalommal rendelkezik. Sokkal többel, mint én, pedig nem mondanám magam csúnyának, sőt. Anyutól örököltem a fekete hajat és kreol bőrszínt, apu pedig "átadta" gyönyörű, kék szemeit, amivel állítása szerint, régen sok lány szívét meghódította. Leginkább lelkileg vagyok önbizalomhiányos, mert sokszor félek az új dolgoktól, a változásoktól és még a boldogságtól is. Általában, ha történik az emberrel valami jó dolog, rövid időn belüli követi a rossz is. Így érzem most ezt a csepp boldogságot. Úgyis pofára fogok esni hamarosan. Akkor mi értelme annak a pár perc örömnek? A szomorúság sokkal tovább tart és gyötör belülről. Baloldalra néztem, az óceánon visszatükröződött fénylő teliholdunk. Az egyetlen bolygó, ami megvilágítja világunkat a sötétségtől. Edmundra is így gondolok. Ő védelmezi világunkat ezektől a sötét, gyilkos lényektől és úgy érzem, ő a lelkem megmentője is. Hirtelen megugrottam, mert megszólalt a GPS, én pedig belevesztem a csendbe és a motor, halk zajába. Lefordultam balra, lassan haladtam tovább, mert percek múlva megérkezem a célhelyre. Egy hatalmas épület előtt találtam magam, ami rég elvolt hagyatva. Romos, piszkos és több helyen beomlott a teteje. Nem más ez, mint egy régi templom romja. Bosszankodva ütöttem a kormányra. Idehívott egy elhagyatott templomhoz, mindent kockára tettem és így átvert. Már épp fordultam volna vissza, amikor a sötétből valaki előbukkant. Szőke haja ezüstösnek tűnt a holt fényében. Odajött a kocsihoz és megkopogtatta az ablakot. Dühösen leengedtem és ráförmedtem.
-Te a bolondját járatod velem? Azt hittem veszélyben vagy, én hülye elloptam apám kocsiját, jogsi nélkül idevezettem és mit látok? Egy romos templom kapuján jössz ki úgy, mintha ez természetes dolog lenne! -kiabáltam.
-Pszt, Lina! Nyugodj meg. Szállj ki a kocsiból, kérlek. -utasított, halk, nyugodt hangon. Morogva kiszálltam és becsaptam a kocsiajtót. Mögém állt szorosan, arcát az arcom mellé téve suttogott.
-Figyeld a templomot egy darabig, aztán hunyd le a szemed. -meleg lélegzete csiklandozta arcomat. Még levegőt sem mertem venni. Éreztem, hogy lángban áll az egész fejem. Próbáltam megtenni, amire kért. Lehunytam a szemem.

-Nagyszerű. -kihallottam a hangjából, hogy mosolyog. -Most nyisd ki, és láss csodát. -éreztem, hogy ellép mögülem. Kinyitottam a szemem és tátva maradt a szám. A rom helyett egy csodaszép, csillogó látvány tárult elém. Hatalmas, többszintes épület magasodott felettem, boltíves, kovácsoltvas bejárattal és oszlopsorral díszített oldalfallal. Ilyen szép építményt sosem láttam még.
-Látod, igaz? -állt elém Edmund és fülig ért a mosolya. -Ez már haladás. -kacsintott. Csodálkozva felhúztam a jobb szemöldökömet.
-Mi felé haladás? -érdeklődtem csípőre tett kézzel.
-Gyere! -megfogta a csuklómat és a bejárat felé vonszolt, tudomást sem véve a kérdésemről. Nem ellenkeztem, hiszen jó érzéssel töltött el, hogy összeér a bőrünk, azon a ponton folyamatosan bizsergett a kezem. Közvetlenül az ajtó előtt megálltunk, csuklómat még mindig fogva, rám nézett és így szólt: -Hamarosan kiderül az igazság. -Mi folyik itt? Gondoltam magamban. Most már tényleg nem tudom hová tenni ezt a szituációt. Miért hívott ide, ebbe a palotaszerű templomhoz, amit először romnak láttam? Semmit sem értek. Lassan felemelte a karomat, és az ajtóhoz illesztette apró tenyeremet. Még a megszokottnál is nagyobb volt a csend. Se autók, se rovarok hangja nem búgott. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy burok ölelne körül minket, kizárva minden zajt. Egy hang törte meg a csendet. A nagy vasajtóban kattant valami. És Edmund tekintete is teljesen megváltozott. Hitetlenül nézett rám, le se vette az arcomról zöld szemeit. Végleg meguntam a várakozást, tudni akartam mi történik. Megszorítottam a karját.
-Áruld el mi folyik itt! -utasítottam, szinte könyörgő hangon.
-Te ....te...-ennyit nyögött ki, bámult tovább pislogás nélkül. Pár másodperc hatásszünet után megszólalt. -Árnyvadász vagy.
Nagyon meglepődtem, sőt, lesokkolt ez a tény, köpni-nyelni nem tudtam. Valóban igaz? Ez nem lehetséges. Anyámat egy árnyvadász ölte meg és én az ő fajtájukba tartozom! Ezzel büntet az Isten! Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Minimálisan azért megkönnyebbültem, hogy így alakult, mivel egész életemben úgy hittem, megbolondultam és ütődött vagyok, hiszen mindig is láttam furcsa lényeket, míg mások nem. Mélyen tudtam, hogy más vagyok, de mindig úgy voltam vele, hogy a másság nem feltétlen jó dolog. Vagy talán mégis?
-Hát.. -próbáltam kipréselni magamból a szavakat, de most nagyon nehezen ment -ez a tény mennyire fogja megváltoztatni az életemet? -ez az egy kérdés foglalkoztatott abban a pillanatban.
-Egyedül rajtad múlik. -valamelyest lenyugodtak a kedélyek -Ez a Los Angeles-i Intézet, ami minden árnyvadásznak otthont ad. -mutatott fel a hatalmas épületre.
-Ez azt jelenti, hogy...-belevágott a szavamba.
-Hogy szépen beülünk a kocsidba és elviszlek egy helyre. -kinyújtott kézzel várta, hogy markába pottyantsam a kocsikulcsot.
-Alig ismerjük egymást és mi van, ha elrabolsz? -tettettem felháborodást, pedig magamban jól szórakoztam.
-Ha ennyire félnél tőlem, nem vezettél volna ide jogosítvány nélkül. -Ezzel meggyőzött. Igaza van. Odaadtam a kulcsot és már be is ült a vezetőülésbe. Amíg megkerültem a kocsit, kinyitotta az anyósülést nekem.
-Tudsz vezetni egyáltalán? Hány éves vagy, 13? -incselkedtem, miközben bepattantam és bekötöttem a biztonsági övet.
-Tudod, mondén kislány, árnyvadászoknak levitték a jogsi-korhatárt 16-ra, így nem kell rettegni mellettem. -nem mosolygott, de láttam, hogy tetszik neki a piszkálódás. Beindította a kocsit és elindultunk.
-Pontosan hová megyünk? -kíváncsiskodtam, mert utálom, ha olyan helyre tartunk, amiről nem tudom mi és hol van. Szimplán csak feszengő érzés kerített hatalmába.
-Ne izgulj, pár perc múlva ott leszünk és tuti tetszeni fog. -kacsintott magabiztosan. Tekintetét az útra szegezte, de néha a szemem sarkából láttam, hogy rám pillant.
   Igaza volt, csupán néhány perces kocsiút után leparkolt egy teljesen üres parkolóba és biccentett, hogy szálljak ki. A sötéttől nem láttam sok mindent, csak egy keskeny ösvényt, lefelé a dombról. Edmund megindult és várakozással teli hangon hívott, hogy kövessem. Nem volt más választásom, mivel a kocsikulcs még mindig nála volt. Bevárt és szorosan mögötte lépdeltem. Nem volt semmi fény, a magasra nőtt bokrok még a holdat is eltakarták, így szinte vakon sétáltam.
-Edmund! -lelassítottam, mert lépcsőt éreztem a következő lépésemnél és igazán zavart, hogy nem látok semmit. -Nem megyek tovább! Túl sötét van és nem akarom kitörni a nyakam ezen a lejárón!
-Ó, hogy az a...-be sem fejezte, hallottam, hogy rohan felfelé. -Ne haragudj, elfelejtettem, hogy neked nincs éjjel látó rúnád.
-Te tényleg úgy látsz, mintha teljes világosság lenne? -Ez hihetetlenül menő szerintem. Nem válaszolt, csak annyit érzékeltem, hogy megfogja a kezemet és tart, miközben egyesével lépdelek, óvatosan. Puha, de egyben bőrkeményedéses a keze, viszont melegséggel töltött el az érintése. Ebben a pillanatban örültem, hogy sötét van, mert nem látta, hogy elpirultam. Mikor már nem találtam több lépcsőt a talpam alatt, megköszöntem, hogy lesegített és ekkor azonnal elrántotta a kezét. Kicsit szomorú lettem, de mégis mit vártam? Vagy mit akartam, hogy tovább fogja és úgy sétáljunk? Nevetséges gondolatok. Eddig nem is vettem észre, hogy közel vagyunk az óceánhoz. Megtelt a tüdőm nyugtató, sós levegővel, amit annyira imádok. Attól független, hogy Pacific Palisadesen lakom, nem gyakran járok le az óceán partjára. Igazság szerint nincs kivel. Trixie nem szereti az óceánt, szerinte gusztustalan halszaga van, ezért nem is strandol benne, inkább elmegy wellnessbe és ott lazít. Nekem nincsenek ekkora igényeim, jobban szeretem az élővizet és a természetet.
-Ha épp LA-ben járok, gyakran lejövök ide néhány órára. -szólalt meg Edmund.
-Nagyon szép hely.
-Ezen a helyen mindig eszembe jutnak a szüleim. -folytatta -Mindig ígérték, hogy egy napon lehoznak a Los Angeles-i partra. Csakhogy erre nem került sor, így nélkülük láttam először.
Meglepődtem, hiszen most mesél magáról először anélkül, hogy faggatnám.
-Biztos nagyszerű emberek lehettek! -szóltam halk, nyugtató hangon. Rám nézett azokkal a mámorító zöld szemeivel, majd közelebb lépett.
-Hidd el, egy napon megtalálom őket! Életben vannak még, érzem! -kezét a szívére helyezte és magabiztos tekintetét az enyémbe fúrta.
-Hiszek neked. -halványan elmosolyodtam.
-Mi ez a mosoly? -kérdőn méregetett.
-Ahogy eddig ismerlek, úgy látom, ha bárki az utadba áll, az csúnyán megfizet. -felnéztem rá, mert tett még egy kis lépést felém. Arca pár centire volt az enyémtől, de nem vettem le szemeiről a tekintetem. Sötétben is csodálatosan látszottak a nyárzöld szemei, egyáltalán nem volt emberi ez az árnyalat.
-Azt hiszem ebben nem tévedsz. -megrándult a szája sarka, de nem mosolyodott el. Tekintete szép lassan elindult az arcom irányába, majd kicsi orrom felé vette az irányt, végül ajkaimon állapodott meg. Ebben a pillanatban azt hittem megcsókol. Lehunytam szemeimet és...felcsendült az iPhoneok tipikus csengőhangja, amitől úgy megijedtem, hogy hátraugrottam. Elővettem a zsebemből és apám képe jelent meg a kijelzőn. Jézusom! Rájött, hogy megszöktem. Kínosan elmosolyodtam, hogy ne tűnjön fel Edmundnak mennyire ideges lettem. Intettem, hogy felveszem és odébb sétáltam. Mikor megbizonyosodtam, hogy kellő távolságra kerültem, felvettem.
*-Te ostoba gyerek! Mit képzelsz magadról?* -üvöltötte apám a telefonba. Nos, épp ezért sétáltam távolabb Edmundtól.
-Szia apa! Ne haragudj...
*-Mégis hol a fenében vagy te ütődött?* -nem a legkedvesebb ember a világon, de hozzászoktam már.
-Egy ismerősömmel elugrottam Malibuba, házibulit tart. -hazudtam, de éreztem, hogy semmit sem ér.
*-Mit csináltatok a kocsimmal? Ha nem kerül haza, Isten a tanúm rá, hogy kiíratlak az iskolából és ledolgozod az árát, elkérem az utolsó mocskos dollárt is!* -kiabálta, magából kifordulva. Hallatszott a hangján, hogy ivott. Akkor beszél így.
-Ne haragudj, esküszöm minden rendben lesz vele! -már a sírás határán álltam.
*-Ha egy órán belül nem érsz haza, rendőröket küldök rád és az idióta barátaidra!* -fenyegetett meg, de ehhez is hozzá voltam szokva.
-Rendben van, indulok. -kinyomtam a hívást és szép lassan visszasétáltam Edmundhoz, eközben agyaltam, hogy mit mondjak neki. Mintha az időjárás is észlelte volna a hirtelen megváltozott hangulatomat, elkezdett hűvös lenni, de úgy igazán. Még a leheletem is látszódott, miközben mélyeket lélegeztem és kifújtam a levegőt.
-Edmund, az az igazság, hogy haza kell mennem. -kínosan álltam egyik lábamról a másikra.
-Nem akarok hazudni neked. -nézett szomorúan a szemembe -Mindent hallottam. Bizonyítékként lehúzta pulóvere nyakát és jobb mellkasán megpillantottam egy jelet. Hát persze, valószínűleg mindent halló rúna. Nem haragudtam rá.
-Sajnálom, hogy hallanod kellett. -nem bírtam tovább, eleredtek a könnyeim, hűvös arcomon forrónak tűnt minden egyes csepp. Edmund láthatólag nem volt a vigasztalás bajnoka, aggódó tekintettel méregetett, majd odajött és megfogta mindkét kezemet.
-Bocs, hogy ezt mondom, de apád egy barom. Nem bánhat így egy... ilyen lánnyal, mint te. -látszódott, hogy nehezen fejezi ki magát, de nekem tetszett.
-Így nőttem fel. -szipogtam -Betekintést nyerhettél csodás életembe. -egymáséba kulcsolt kezünket néztem.
-Lina. Ígérem, mindent megteszek, hogy kiderítsük mi történt anyukáddal. Segíteni fogok! Minden jel arra utal, hogy ő árnyvadász volt. Csak is ezért nem tudhattál rólunk. Kötelességem kideríteni ezt az ügyet.
-Köszönök mindent Edmund! -hálásan mosolyogtam rá.
-Szólíts Eddienek. Mindenki így hív, aki számít. -egyik kezemet elengedte, másikat továbbra is szorosan tartotta, majd elindultunk felfelé a lépcsőn.
Hála neki, hiába botlottam meg párszor, ő megtartott és segített.

─────────

   Reggeli napfény sugarára ébredek, csak úgy világít a szemembe. Az órára pillantok, délelőtt 10 órát mutat. Idegesen feltápászkodom és magamra ráncigálom a tegnapi pulcsimat és farmeromat. Kómásan kislisszolok a szobából, épp a szememet törölgetem, amikor a hátam mögött megszólal valaki.

-Sokáig kimaradtál az éjjel. -néz rám felhúzott szemöldökkel Magnus. Ahogy kimondja, egyből eszembe jutnak a múlt éjjel emlékei. Lina egyszerűen elvarázsolt! De végig a fülemben csengtek Rafael szavai, miszerint számomra egy meg nem kapott szórakozás ez a lány. Valamilyen szinten tényleg igaza van, de van ott más is. Folyamatosan rá gondolok, hogy éppen mit csinálhat, hogy ő is ugyanígy érez-e irántam? Eddigi futókapcsolataim során ilyesmi sosem fordult elő, épp ezért zavaros és kiszámíthatatlan gondolatokba merülök.
-Szerintem nem vagy meglepve. -kacsintok halványan mosolyogva és megpróbálom felvenni azt a "kopj le" pillantást.
-Edmund, ugye nem azzal a lánnyal töltötted az éjszakát? -aggódva néz rám. Nem értem a reakcióját, eddig nem szólt bele az életem ezen szakaszába.
-De, Linával voltam.
-Kérlek hallgass meg. Ő nem való hozzád, túlságosan jó és tiszta, mindemellett ember! -fenyegetőnek hat a hanglejtése. Mi történik?
-Árnyvadász. -jelentem ki minden érzelem nélkül.
-Hogy mondod?
-Lina árnyvadász. Mit nem lehet ezen érteni? -csattanok fel.

Látszódik rajta a meglepettség és megbántottság keveréke. Elszorul a szívem, hiszen ő nevelt fel és én nem engedhetek meg ilyen viselkedést.
-Ne haragudj. Elvittem a LA-i Intézetbe és kinyílt a kapu az érintésétől. Aztán levittem a partra és beszélgettünk. Nem bántottam. -megnyugtatásnak szántam.
-Ez mindent megmagyaráz. -világosul meg -Szeretném megismerni. -jelenti ki.
-Miért? -lepődöm meg és összezavarodom teljesen.
Torkán akad a szó, mert finom süvítés hallatszik és megjelenik egy apró cetli közöttünk. Tűzlevelet küldtek. Magnus megragadja és elolvassa, majd odanyújtja nekem. Ez áll rajta:
Péntek, 14:00 
Rendkívüli gyűlés az ideiglenes Tanács Termében. Nem kötelező, de aki teheti jöjjön el! 
Steven Weinstein Ideiglenes Konzul.
Ez a mai napra szól.
-Elmennétek hárman a fiúkkal?
Felpillantok és bólintok. Mióta betöltöttem a 15. életévemet, megjelenhetek hivatalos üléseken és felszólalhatok, saját véleményt alkothatok. Rafe és Max aggódott, hogy mi lesz, ha előveszem a Herondale szokásaimat ezeken az üléseken, de megnyugodtak, amikor jól viselkedtem sorozatosan.
-Elutazol? -kíváncsiskodom.
-Meglátogatom Livia Blackthornt a nővérével, tündi-bündi Helennel.
Akaratlanul is felnevetek, Magnus becézései szórakoztatók tudnak lenni. Livvyről annyit kell tudni, hogy szellem. Meg se születtem még, amikor meghalt és ikertestvére, Ty megpróbálta visszahozni a halálból, nekromanciával. Ez a manőver félresikerült, így szellemként tért vissza és a bátyjához van kötve azóta is.
-Üdvözlöm egyetlen és kivételes parabataiomat! -biccentek szórakozottan és a konyhába veszem az irányt.
Gyorsan eltelt ez a pár óra hossza, főleg, hogy agyaltam Linán és azon a jeges szempáron. Ajtó nyílását hallom, Rafe és Max csupa piszkosan és nyálkásan lép be a lakásba.
-Látom szép és démonos napotok volt. -üdvözlöm őket.
-Te mihaszna! Mi hajnalok hajnalán felkeltünk, hogy démonokat gyilkoljunk egy mély barlangban, te meg itthon lebzselsz. -haragosan tekint rám Rafe. Megvonom a vállam.
-Szerintem tegyétek rendbe magatokat, mert 45 perc múlva rendkívüli ülés az Ideiglenes Tanács Termében. -azt hittem haza se érnek és egyedül kell mennem.
-Jókor szólsz tesó! -bosszankodik Max és sietve elvonulnak.
Az Ideiglenes Tanács Termét akkor építették, amikor lezárták Idris határait, ahová azóta se jutott be senki. Az ott maradt nem sokkal több, mint 100 árnyvadász elhatároltatta magát a külvilágtól, mondván Idris csak az övéké. A világ összes táján élő árnyvadásznak kellett egy tárgyalóhely, így Alec, az akkori Konzul, New Yorkban megépíttette az Alecantéban található Tanács Termének kiköpött mását. Erős mágiával védett terület, így oda nem illő be sem teheti a lábát.
   Elgondolkodva hallgatom az összefüggéstelen zajt. Még nem kezdődött el az ülés. Mindenki melegen üdvözli barátját, rokonát, ismerősét. Nekem egyedül a gondolataim a társaságom. Nem bírom elviselni a sok megszánt pillantást. Igen, kicsi koromtól kezdve, mióta a szüleim eltűntek, szánnak és sajnálnak. Utálom ezt. Nem kell sajnálni, hiszen egy rendkívüli nevelőszülő mellett nőttem fel, aki nevét mindenki ismeri. Igazság szerint az egész árnyvilágot megrázta anyuék eltűnése és ez azóta sem titok. Gyakran sutyorognak rólam is.
Az emelvényen megjelennek a Tanács képviselői (foghíjasan) és Brittany Goldsmith Inkvizítor, őt követi élettársa, Steven Weinstein Konzul. Nincs itt se a vámpírok, se a boszorkánymesterek képviselője (a másodikról értesültem) és szorongás kerít hatalmába. Helyüket az Intézetvezetők néhány tagja foglalja el.  Mindenki elhallgat és kíváncsian figyel az emelvény felé.
-Üdvözlök minden árnyvadászt, aki megjelent ma! -a Konzul hangja kemény és komor.
Ilyenkor nem illik vissza "köszönni", általában mindenki fejet hajt, ezzel kimutatva üdvözletét.
-Nos, mint tudjátok egyedül Livia Blackthorn tud beférkőzni Idris határain kívül eső, apró részre. -tér egyből a lényegre. Tudjuk, hogy havonta egy alkalommal átküldik és próbálja kihallgatni a bennlévőket, de csak úgy lehetséges, ha azok a határ környékén tartózkodnak. De ez is kockázattal jár, hiszen a Livvy és Ty közötti kötelék miatt nem lehetnek sokáig messze egymástól, mert ez akár Ty életébe is kerülhet. De a konzul mire akar most kilyukadni? Mindenki susmogni kezd.
-Arról tárgyalunk ma, hogy boszorkánymesterek segítségével küldjük át Liviát, bizakodva, hogy a határon belülre is bejuthat.
Hirtelen zaj és felháborodás hangjai csendültek. Helen, Livvy nővére összeszorított szájjal ül az emelvényen és lesüti a szemeit. Nem tehetik ezt vele, az öccse belehalhat ebbe és arra kényszerítik, hogy fogadja el ezt a tényt?
-Steven Konzul! -szólal fel Emma Carstairs dühösen -Egy árnyvadász életét veszélyeztetné néhány információért cserébe? -Sokan egyetértőn bólogatnak.
-Több, mint egy évtizede senki nem jutott be az árnyvadászok otthonába! Véget kell ennek vetni!
-Hallgassunk a Konzulra! -cseng egy idősebb asszony hangja -A fiam benn ragadt és nem tudom él-e még vagy maghalt. -szomorúan és könyörögve beszél.
-Nem benn ragadt! -Drusilla Blackthorn hangosan, eltökélten beszél -Ők döntöttek úgy, hogy ott maradnak! Volt választásuk, Clary mindenkit átengedett az átjáróján, aki velünk akart tartani! -a végét már szinte kiabálja és mondata végén rám pillantott. Anyám nevének említése a szívembe mart. Hősként tekintettek a szüleimre, annyi cselekedetükkel kivívták az árnyvadászok tiszteletét.
-Árnyvadászokról beszélünk emberek! -harsongja Brittany Inkvizítor -Meg kell mentenünk őket! Sokan azóta meggondolták magukat és haza akarnak jönni, Livia elmondása szerint.
-Legutóbbi próbálkozásuk majdnem tragédiával végződött! -mondja Emma -Ha nem élesztjük újra Tyt, már halott lenne! -pillantása haragos és feldúlt. Helenre sandítok, aki a sírás határán áll, de nem szólal meg. Legyőzöttnek tűnik.
-Őszintén sajnálom, de meg kell tennünk ezt a lépést annak érdekében, hogy újra Idris legyen az összes árnyvadász hazája. -jelenti ki a Konzul.
-Steven Konzul, kérem ne tegye ezt! -szólalok fel könyörögve. Ez tőlem szokatlan dolog, mert sosem könyörgök senkinek, de látva, hogy parabataiom nagybátyját megakarják gyilkolni, más választásom nincs. -Ennyire tartanak egy árnyvadász életét? Egy élet százért cserébe? Akkor úgy hiszem a világon senki sem lehet biztonságban, ha ez a felfogásuk.
-Edmund Herondale! -lenéző a hangja -Még túl fiatal vagy, hogy megértsd a tetteink súlyát. Te nem tudhatod, de az idősebb korosztály részt vett egy csatában, ami végül a Blackthornok csatája lett, ezáltal alakultak így a dolgok, részben. Ironikusan hangzik, de egy Blackthornnak kell rendbe hozni mindent! -hangja átment fenyegetőbe, ami nem tetszik.
-Fiatal vagyok, de az eszem a helyén van! Tudtommal törvénybe ütközik a kis tervük. -karba tett kézzel kihúzom magam és a legflegmább hangnemet próbálom megütni. Helennel találkozik a tekintetem, aki szemeiben hála fénye csillog. A konzul arca még komorabbá válik, majd gonoszul elvigyorodik.
-Ha a szüleid betartották volna a törvényt, nem kéne így ülnöd itt, mint aki alázatra vágyik. -a düh szétterjed bennem, legszívesebben leütném ezt az idiótát, addig ütném, még lélegzik. Szaporán veszem a levegőt, mert adrenalin terjed szét a szervezetemben. Ugrani készülök, de Emma odasiet hozzám, leguggol elém és megfogja a kezem.
-Menj ki, most azonnal! -suttogja, mert tudja mire vagyok képes és érzi, hogy ez most túltett a határaimon. Mélyen a szemébe nézek, zihálok és nehezen tudom rávenni a lábaimat, hogy kimenjek. Megszorítja a kezem, én pedig elengedem és kiviharzok az épületből. Langyos és szeles a levegő, a nap ezer ágra süt. Leülök a lépcső legfelső fokára és kezeimbe temetem az arcomat. Hogy merészeli a szüleimet ennyire lealacsonyítani, vagy akár a szájára venni? Ez az ember egy senki, ha Alec nem tűnt volna el, sosem lett volna konzul belőle. Élősködő és haszonvadász. Gyűlölöm!
Nyílt a Tanács Terem ajtaja és kiözönlöttek az árnyvadászok, elsőként Emma, Helen és Dru siettek hozzám, őket követte Helen felesége, Aline. Belém karoltak és félrehúztak a bámészkodó tekintetek elől.
-Eddie.. -Helen átölel és a vállamba sír -Köszönöm, hogy az öcsém védelmére keltél, de milyen áron! -szipogja és tovább sír. Nem szeretem, ha megölelnek, általában elhúzódom az érintésektől, de most minden erőfeszítés kell, hogy a hátát simogassam nyugtatásként. Emma szeméből szomorúságot olvasok ki.
-Annyira sajnálom, hogy ekkora seggfej ez az ember és megbántott -bosszankodik.
-Megszavaztatták a döntést? -kérdezem, eközben Helen elhúzódik és Alinet öleli át.
-Többség döntött ..-mered maga elé Dru -És megszavazták ezt az öngyilkos kísérletet.
Helen tovább sír, Aline simogatja, Emma a kezébe temeti arcát, Dru pedig sokkos állapotban van.
-Kretén egy banda! -kiáltja valaki mögülünk. Egyszerre fordulunk meg és Cristina közelít, kifordulva önmagából. Egyből odasiet Emma és megöleli régi barátnőjét.
-Azt javaslom akadályozzuk meg ezt a manővert, de előtte mindenki vendégem egy italra! -dobja be, én pedig hívom is a testvéreimet, akik végül otthon maradtak, mert nem találtak megfelelő öltözéket erre az alkalomra, mondván Magnus elfelejtette visszavarázsolni a ruhásszekrényüket. Mindenki fogja a telefonját és vadul telefonál, üzenetet ír. Miután dobtam egy SMS-t a fiúknak, gondolkodtam, hogy felhívjam-e Linát. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy igen, elhívom és megismerkedik a barátaimmal.

2. Bűnbe esett angyal

 
   Mióta tinédzserek lettünk, mi sem bújhatunk ki a problémák alól. Magnus úgy nevelt minket, hogy érezzük a felelősség súlyát, ne próbáljunk a probléma alól kibúvót keresni. Elmondása szerint, a több, mint 400 leélt éve alatt, ez az első gyermeknevelési projektje és sok fiatal akadt már útjába, de ilyen rettenetesek, mint mi... Tudjuk, hogy csak szeretetből és poénból mondja. Nála jobb nevelőapát el sem tudok képzelni. Sohasem kivételezett egyikünkkel sem, egyenrangúként bánik velünk. Én nehezen illeszkedtem be a családba, mert szentül hittem, hogy átverés a szüleimmel történt tragédia. Max akkoriban gyakran áthívott a szobájába és Rafet is, akik játszottak, hülyéskedtek velem. Ha nem lettek volna ennyire befogadók, nem is tudom mihez kezdenék az életemmel. Egy idő után bandába álltunk, kitaláltuk az UNBREAKABLE csapatnevet, ami minket jellemez. Elkezdtük a közös tréningeket és kiképzést.
   Voltak nézeteltérések is, hiszen amikor 10 éves lettem, Rafael a parabataiom szeretett volna lenni, de én őszintén visszautasítottam, mert akkoriban még nem akartam harcostársat. Rafe ekkor dühből belerúgott a bandánk szimbólumába, ami a falon lógott, ezzel hivatalosan is megtörve az UNBREAKABLE csapatunkat. Hónapokig egy szót sem szólt hozzám, Max pedig két tűz közé került. Magnus ekkor találta ki, hogy minden hétfő este leülünk a nappaliban és megbeszéljük a problémáinkat. Aznap elmagyaráztam Rafenek részletesebben, hogy miért nem akarom, hogy összekössük az életünket egy parabatai-rúnával. A szüleim elvesztésével egy darabot kitéptek a szívemből és nem tudnám elviselni, ha netán a parabataiomat is elveszíteném egy napon. Belehalnék. Furcsa, hogy 5 évvel később én álltam Rafe elé és tettem fel a kérdést, de azt válaszolta, hogy mi sosem leszünk Parabataiok. Nem indokolta meg a döntését.
   Mai nap is egy hétfő este, így nyúzott arccal kibotladoztam a színes-csillámos nappaliba, ahol a többiek már társalogtak. Ahogy meglátták az arckifejezésemet, egyből elhallgattak és kíváncsian fürkésztek gondolván, mégis mi történhetett velem megint.
-Eddie pajti, mit műveltél? -szólt elsőként Max. Ő a legkíváncsibb ember a világon, ha már valamiről nem tud, esetleg utoljára értesül, nála kitört a III. Világháború. Szó szerint...egyszer átváltoztatott csincsillává, mert nem hívtuk el egy gyilkos buliba, ahol Falánk démonok uralkodtak, mindaddig, míg ki nem nyírtuk az összeset.
-Kivételesen engem zavart össze...egy lány. -lehunytam a szemeimet, mert valahol szégyelltem, hogy ez megtörtént.
-Tán csak nem szerelmes lettél? -vigyorgott a szemöldökét fel-le húzogatva Rafe.
-Miket beszélsz? -ütöttem nem túl finoman a vállába -Engem nem érdekel a szerelem, ezt jól tudod.
-Nos, akkor halljuk pontosan mi is történt. -nézett rám Magnus sárgás macskaszemeivel. Kiskoromtól kezdve lenyűgöztek a különleges, természetfeletti tulajdonságú emberek. Minden boszorkánymesternek vannak különféle testi tulajdonságai, melyeket a démonfelmenőtől örököltek. Maxnek sötétkék haja, kék bőre és rövid szarvai vannak, míg Magnusnak macskaszemei, Tessa Gray (aki különleges boszorkánymester, hiszen az édesanyja árnyvadász volt, apja démon) bele tud bújni bárki bőrébe, átváltozik akár még egy halott személlyé is. Megpróbált anyu és apu, de még Alec bőrébe is belebújni, hátha kitud deríteni valamit róluk, de valami ismeretlen, erős mágia miatt képtelenség. Elmondása szerint ilyen még sosem fordult elő vele.
   Elmeséltem a hajnalban történteket, egyetlen részletet sem hagytam ki. Kezdtem a démonöléssel, aztán a vámpíros incidensre tértem ki, majd a Celinával folytatott beszélgetést elemeztem ki. Egyszer sem néztem a többiek szemébe a beszámolóm alatt, a kezemet mustráltam. Miután befejeztem, várakozással teli pillantást vetettem rájuk.
-Nem tudom min lepődjek meg jobban...azon, hogy Laura és Mina bajt kevertek...vagy azon, hogy megint lánnyal van dolgod. -szólt Max az állát simogatva, tettetett elmélkedéssel.
-Úgy látom, Kék Áfonyám a legfontosabb információt vontad le az egész történetből -kuncogott Magnus -bár engem jobban érdekel a lány származása. Látta a rúnáidat, valószínűleg angyali vér keveredik benne, esetleg tündér vagy bármi más. -fordította komolyra a szót.
-Azt nem tudom, miért gondolja, hogy a szüleim ölték meg az anyját? -ráztam meg a fejem hitetlenül.
-Talán -szólt a beszélgetésbe Rafael -tud valamit Claryről, Jaceről és Alecről.
-Kizárt dolog -tiltakozott Max -az elhangzottak alapján még azt sem tudja, kik is valójában az árnyvadászok. Ha tudná, nem gyanúsítaná meg a történelem egyik legjobb árnyvadász-párosát gyilkolással.
-Maxnek igaza van -értett egyet Magnus -ez a kislány nem tudja mit beszél. Eddie, azt javaslom kerítsd elő és derítsd ki, kik a szülei, vagy milyen felmenőktől örökölte a látás képességét. -javasolta.
-Nyilván, meg azért rákérdezek, hogy hol álmodta ezt a mesét a szüleimről. -vágtam rá mogorván.
-Szóval gyerekek -csapta össze tenyereit Rafael -ne járassuk tovább a szánkat! Elmegyünk az Intézetbe tréningezni egyet? -kérdezte, mire egyszerre pattantunk fel.
-De csak, ha apu nyit egy portált. -vigyorodott el Max.
-Na arra várhattok szemtelen kölykök, ott a tömegközlekedés! -szúrta közbe Magnus.
Hiába noszogattuk, nem engedett ebből. Szerinte kezdünk ellustulni, majd pár hónap múlva tükör elé se merünk állni, mert a hasunk eltakarja a napot. Ezzel meggyőzött és kénytelenek voltunk metróra szállni. Igazság szerint szeretek metrón ülni, ilyenkor figyelem az embereket, megannyi furcsa jellemvonás, tekintetükből sok mindent le lehet szűrni. Amiért leginkább hálás vagyok az Angyalnak, azok a rúnák, mivel a halandók számára láthatatlanná is képes tenni az egyik. Ők nem látnak engem, csak én őket és ez egyféle izgalmat vált ki belőlem. Furcsa módon egész utazás közben kapkodtam a fejem, minden pillantásommal Celinát kerestem. Én is jól tudom, hogy esélytelen a jelenléte, mivel Los Angelesben lakik, de mégis eljátszottam a gondolattal....mi lenne, ha felszállna..
-Halihó -csettintgetett Rafe ujjaival az arcom előtt -ébredj fel Csipkerózsika, édes álmodból...megérkeztünk. -próbált humorizálni, de ma nem vagyok a partnere. Dörmögtem valami, hű de vicces-félét az orrom alatt és leszálltam.
   Az idő borongós volt, éppen, mint a hangulatom. Esőcseppek hulltak szőke, kócos hajamba, elkezdtem futólépésben gyalogolni, Rafe és Max pedig kényelmesen tartották velem a lépést. A New Yorki Intézet hatalmas, a mondén szemek csak egy lepukkant, régi templomot látnak és őszintén sajnálom, hogy nem tudják megcsodálni ezt a művészi alkotást. Belülről jól ismerem, hiszen 6 éves koromig itt éltem. Számos hosszú folyosó található benn, markáns lépcső vezet az első emeletre, ahol sok szoba található. Az Intézetek elsődleges célja, hogy elszállásolják az aktuális városban tartózkodó árnyvadászokat. Minden Intézetnek vannak állandó lakói, akik egyben a vezetők is. Jelenleg Mark Blackthorn és Cristina Rosales a New Yorki Intézet vezetői. Akkor vállalták el ezt a pozíciót, amikor a szüleim eltűntek. Nem volt kérdés, hogy rájuk esett a választás, hiszen 19 éves koruktól kezdve itt éltek és anyuék megtanították nekik a vezetéssel járó feladatokat és teendőket.
   Heti szinten járunk ide edzeni a srácokkal, de minden egyes alkalommal előtörnek az emlékek, a boldogság, de egyben szomorúság is. Máshogy is alakulhatott volna az életünk, felnőhettem volna itt, a szüleimmel és Cristináékkal, a kertben játszhattam volna Rafel és Maxel, elhoztam volna bemutatni a barátnőmet, akit szeretettel fogadtak volna..
Igen, így is alakulhatott volna, de a sors nekem más életet szánt. A mai napig nem tudom, mit vétettem és kinek, hogy ezt érdemeltem? Valószínűleg ez sosem derül ki.
Az Intézetek ajtaját erős mágia védi. Csak az angyalvérűek érintésétől tárul ki. Azért hasznos, mert se démonok, se alvilágiak nem jutnak be. Van egy része az Intézetnek, menedéknek hívják, ahová vámpírok, vérfarkasok és tündérek is betudnak lépni. Általában erre tárgyalás esetén kerül sor.
-Mi lesz már? Nyitod, vagy nyissam én, álmodozó? -bökött meg Rafael. Ilyenkor úgy arcon vágnám, idegtépő néha a viselkedése. Kezemet az ajtóhoz érintettem, hallottam a zár kattanását és kinyílt előttünk a régi, sokat megélt, dupla szárnyú ajtó.
   Egyenesen a tréningszobába mentünk, amihez tartozik egy fegyverszoba. Itt tudjuk kiválasztani a kívánt kardot, íjat vagy bármit, ami szükséges a gyakorláshoz. Magas és tágas helyiség az oktató terem, minden adott egy árnyvadász kiképzéséhez.
-Megkeresem drága oktatónkat. Ti addig ellesztek? -nézett ránk gyanakodva Max.
-Persze, bemelegítünk addig. -válaszolta Rafe, majd miután Max kilépett az ajtón, rám nézett.
-Eddie, mi a baj? Amiatt a Ce..Celi..
-Semmi és igen, Celinán jár az eszem, megállás nélkül. -fejem a falnak támasztottam -ilyen még sosem fordult elő velem.
-Ez a csaj teljesen megbabonázott. -nevette el magát Rafe, de szeretettel teli hanggal szólt -Én sosem hittem a szerelem első látásra dologban, de te meghiúsítottad a hitemet. -kacsintott. Elnevettem magam.
-Ez az egész azért furcsa nekem, mert a legtöbb lányt egy éjszakai kaland után leráztam, néha kettőig elmentem némelyikkel, de ez minden. Celina annyira más, lehet, hogy az ártatlansága miatt érzem ezt? -kérdezem kétségbeesett hangon. Most tényleg fontos volt Rafe tanácsa.
-Tudom mire gondolsz. Ő nem adná könnyen magát és kihívást jelent számodra, ami tetszik neked. -találgatott -Azt javaslom ne bántsd ezt a szerencsétlen lányt. Oké, abban egyetértek, hogy beszélned kell vele. De legyen ennyi. Ne csábítsd el, hogy aztán eldobd, mint a többit. Az elmondásod alapján ő egy becsületes lánynak tűnik. Őt is érte veszteség, ebben hasonlítunk rá. Viszont az érzelmeivel ne játszadozz.
Hosszasan elgondolkodtam Rafe szavain. Igaza van. Nem érdemli meg Celina, hogy kihasználjam és megbántsam, mert minden bizonnyal ez történne. Abszolút igaz, hogy benne is megtört valami, hosszú évekkel ezelőtt és ebben társra találtam a személyében. És imádom a kihívásokat, ő pedig nem adná olyan könnyen magát. Most már értem! Ezek állnak a háttérben, amiért annyit gondolok rá. Én, fafej meg azt gondoltam szerelembe estem? Hála az Angyalnak, hogy nem, és persze Rafaelnek, hogy ráébresztett az igazságra. Őszintén rámosolyogtam Rafere.
-Mióta értesz ennyire a szerelem tanácsadáshoz, tesóm? -öleltem át. Nem is tudom mit kezdenék a testvéreim nélkül, akik vér nélkül is bebizonyították, hogy igazi testvérként tekintenek rám.
-Nagyölelééés -ugrott ránk az épp belépő Max, ezzel a földre teperve mindannyiunkat.
-Na jól van öcskösök, ideje tréningezni. -tápászkodott fel elsőként Rafe. -Hol van Cristina? -kérdezte Maxtől.
-Csak Mark van itthon, Cristina és Tavvy átugrottak Los Angelesbe, mert fontos megbeszélnivalójuk akadt Emmával. Mark szívesen jönne segíteni, csak tudod, a papírmunka... -kacsintott cinkos mosollyal.
-Mindent értek. Cristina Emmával csajosan pletykál, Tavvy a bátyjának panaszkodik, Mark pedig Kierant várja az irodában. -szóltam, miközben a fejemet ráztam. Mindig akadt olyan kifogás, amiről leszűrtük az igazságot. Cristina és Emma régóta legjobb barátnők, mindig kerítenek időt egymásra. Tavvyt rosszul érinti, hogy a családja szerte él a világban, neki Julian a támaszpontja, akivel mindent megoszthat. Julian nevelte fel a testvéreit, ezért kötődnek úgy egymáshoz. Tavvy nem is emlékszik a szüleire, csak Julesra, aki 12 évesen szárnyai alá vette az összes testvérét és a Los Angelesi Intézetet is egyedül vezette. Példaképként tekintek Julian Blackthornra. Markról ne is beszéljünk, elmondása szerint a kapcsolati státusza bonyolult. Ezt sosem fogom megérteni. Cristina, Mark és Kieran (aki Tündérfölde Királya) egy párt alkotnak.
Vagyis inkább triót. Lényegében mindhárman szerelmesek egymásba. Néha hármasban vannak, néha kettesben. Most Kieran van soron.
A többiek persze jót derültek a megjegyzésemen. Magnus szerint le sem tagadhatnám, hogy Herondale vagyok. Elég megszólalnom.
 







   Ezt követően elkezdtük az edzést, Max az ütéserején dolgozott, mi pedig Rafaelel fegyver nélkül a szúrástechnikánkat fejlesztettük. Fontos része a kiképzésnek, mert így semmiképp sem ejtünk sebet a másikon és gyorsan berögzülnek egyes mozdulatok.
-Mutasd meg mire vagy képes, Herondale. -incselkedett Rafe. Tudja, hogy a vezetéknevem említésével összeszedem minden erőmet és a legjobbat hozom ki magamból. Így is lett. Kezemben lévő, láthatatlan szeráfpengémmel ügyesen mozogtam a "harctéren", Rafe alig tudta hárítani az ütéseimet és szúrásaimat.
Ha démon lett volna, százszor halott lenne. Nem tagadom, ő is jó párszor kinyírt volna. Nagyon jó harcos lett belőle, vele gyakorolni kihívás is egyben, mert néha leköröz különféle kiképzésekben. Például tőrhajítással nem dicsekednék, mert 10 dobásból, 8 biztos a közepe mellé érkezik. Rafe 10-ből 10-et telibe talál, Max pedig a mágia segítségével céloz pontosan. Mindenkinek megvannak a maga nehézségei és erősségei. Nem az a célunk, hogy jobbak legyünk a másiknál, hanem, hogy együtt törjünk felfelé, nagyszerű harcosokká váljunk, teljes erőbedobással. Ezért szükséges rengeteg, de még annál is több gyakorlás. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben láthatatlan pengémmel újra leszúrtam Rafet, aki a lendület hevében padlóra került. Mosolyogva a karomat nyújtottam, amit el is fogadott, majd felugrott.
-A technikád lenyűgöző! Megtanítod, amit az imént alkalmaztál? -kérte Rafe.
-Persze, kövesd a mozdulataimat. -néhány perc alatt elsajátította és Maxen tesztelte, aki dühösen tápászkodott fel a földről.
-Te kis lopós. Magadtól nem döntöttél volna le a lábamról. -dühöngött félig nevetve.
-Nézd a jó oldalát. Van egy öcskösünk, aki megtanítja a titkos Herondale technikákat -karolta át Rafe a vállamat.
-Ezeket nem apámtól tanultam. Úgy érzem, a véremben van. -ráztam le magamról a bátyám karját.

   Hangos csattanásra kaptuk fel a fejünket. Mindannyian az ajtóhoz rohantunk és kirontottunk rajta. Hamar kiderült, semmi ok az aggodalomra, csak Cristina és Tavvy érkeztek meg.
-Miért nem segít Mark a tréningezésben? -üdvözölt Cristina nem a megszokott módon, de azért megölelt sorban, mindannyiunkat.
-A papírmunka.. -vigyorodott el Rafe. Ennyi kellett, Cristina már szaladt is az irodába, mint akit kilőttek.
-Kieran itt van. -állapította meg Tavvy. -Végeztetek mára az edzéssel?
-Igen, befejeztük. Minden rendben az édes, egyetlen parabataiommal? -érdeklődtem, mert nem jelentkezett Laura a démonölő kalandunk óta. Tavvy a fejét fogva elnevette magát.
-Nem hagy nyugtot a szüleinek, mert valami buliba akarnak elmenni hétvégén Minával. Julian és Emma nem szívesen engedik, tekintettel arra, mennyire felelőtlen.
Ezzel egyet kell értenem. Az utóbbi időben sokszor kerültek bajba, többször tartották fogva őket a mondén rendőrségen. Rongálnak, verekedésekben vesznek rész és illuminált állapotban esnek haza. Semmi ellenvetésem ezek ellen, hisz én is éltem hasonló életmódot, és a mai napig visszakacsintgat néhány rossz szokásom.
Válaszolni készültem, amikor belépett az előtérben Mark, Cristina és Kieran.
-Üdvözöllek titeket ifjú nephilimek. -hajolt meg előttünk Kieran. -Örültem a találkozásnak, de már indulok is. Minden szépet nektek! -szólt, majd el is viharzott.
Meglepetten néztünk utána. Nos, ez a társalgás igazán bőre sikeredett.
-Ne haragudjatok Kieran Királyra, sürgős dolga akadt. -mosolyodott el Mark szeretettel a tekintetében. -Gyertek a nappaliba nyugodtan.
A fiúk letelepedtek Cristinával a tágas és kényelmes kanapéra, én pedig félrehívtam Markot beszélgetni.
-Nem akarok kertelni... Los Angelesben találkoztam egy nagyjából velem egyidős lánnyal, aki látta a rúnáimat és a szüleimet vádolta az anyja megölésével. Esetleg tudsz erről valamit?  -Mark Intézetvezetőként tudhat bizonyos dolgokról és szoros kapcsolatban van a Los Angeles-i vezetőkkel is. Elgondolkodva pillantott rám, majd megrázta a fejét.
-Segítenék, de nekünk New York a hatáskörünk, a helyi eseményekkel foglalkozunk. -nézett rám csalódottan. -Esetleg érdeklődj Emmáéknál, ők lehet tudnak mondani valamit ez ügyben. -kacsintott.
-Használhatom a portált? -kérdeztem. Minden Intézetben található egy portál, ami elvisz arra a helyre, amire épp gondolunk. Legalább egy képnek a szemem előtt lenni kell, hiszen, ha fogalmam sincs, hogyan néz ki a célhely, esélyes, hogy a semmi közepén találom magam. A portál abban az esetben elnyel és örökké odavész az ember. Az első utam portállal Angliába vezetett, csupán 5 éves voltam, anyuékkal mentünk látogatóba Tessa Gray boszorkánymesterhez és James Carstairs volt árnyvadász-néma testvérhez, na meg drága gyermekükhöz, Minához, akit a parabataiomnak szántak. De a dolgok másként alakultak. Szédülten értem át a portál másik oldalára, mert az adrenalin és félelem úrrá lett rajtam. Ezt az érzést nehéz leírni. Úgy érzed lebegsz és az ereid, a bőröd folyékonnyá válik, amely belevész a tengerbe. Első alkalommal idegen érzés, de minél többször utazunk portállal, annál jobban hozzá szokunk és még élvezni is lehet.
-Már mész is? -nézett rám szomorúan Mark. -Használd csak a portált, kérdezned sem kell. -Magnus elsősorban azért telepített a legtöbb intézetbe portált, mert így könnyebb veszély esetén elmenekülni. Másodsorban, a családjaink, barátok szerteszét élnek a világon, így egyszerűbb a látogatás.
Diszkréten elköszöntem a többiektől, és már száguldottam is a portálszobába, ahol a szokásos, megnyugtató, zöldes fénysugár fogadott. Beléptem a színes fények közé, eközben lehunytam a szemeimet és hűvös borzongás futott végig az egész testemen. Teljes csend ölelt körül, majd meghallottam a madarak csiripelését. Egy pillanat elteltével a Los Angeles-i Intézet bejáratánál álltam. Hirtelen megcsapott a forró szellő, izzadságcseppek kezdtek gyűlni a homlokomon. New Yorkban hűvös és esős az időjárás, míg LA-ben forró és a nap ezer ágra süt. Ez az idő alkalmas az óceánparton sütkérezni és úszni, biztos tele van a part lazító mondénokkal.
   Ez az Intézet is egy lepukkant, elhagyatott épület a mondén szemeknek, de valójában egy gyönyörű kupolás, oszlopsoros és boltíves bejáratú csodaépítmény, amely számos árnyvadásznak ad otthont.
Szokásos módon egy érintés az ajtóra és nyomban kitárult előttem. Az előtér berendezése otthonos, itt is megtalálható Raziel Angyal szobra. A készítője azt a pillanatot faragta ki, amikor Raziel kiemelkedik a Lynn-tóból, kezében a Végzet Ereklyéivel. Ezzel a szoborral tisztelgünk teremtőnk előtt és elesett hőseink tiszteletére állították fel őseink az Intézetekben.
A falakon régi, dicső árnyvadászok képei lógnak. Még sosem figyeltem meg részletesebben ezeket az elnyűtt képeket, de most érdeklődve méregettem Grace Blackthorn és Christopher Lightwood önarcképét. 30 év körüliek lehettek akkor, de komor és szomorú a tekintetük. Kíváncsi lennék a történetükre, főleg, mert Alec egyik felmenőjéről van szó. Elmélkedésemből cipők kopogása zökkentett ki.
-Nocsak, nocsak. Ennyire tetszik az egyik ősöm? -Laura állt velem szemben, aki felhúzott szemöldökkel méregetett.
-Persze. Ha az 1900-as évek elején éltem volna, belém bolondult volna Grace Blackthorn és még feleségül is jött volna hozzám. -kacsintottam rá, szenvtelen mosollyal társítva. Laura elkomorult és megforgatta szemeit. Ilyenkor látszik rajta igazán, hogy nemrég lépett tinédzser-korba.
-Ne legyél ennyire szerény, kérlek. -nevette el magát és tárt karokkal felém indult. Viszonoztam az ölelését, ami számomra elég kínosan, túl hosszú ideig tartott, így szép finoman eltoltam magamtól. Csalódottságot láttam a szemeiben. Nem értem..
-Na és mi járatban? -váltott témát gyorsan, még mielőtt megszólalhattam volna.
-Keresek egy lányt. A neve Celina, eddig csak ennyit tudok róla. Rendelkezik a látás képességével és szeretnék beszélni vele. -elhadartam a lényeget, nem akartam részletezni vagy feleslegesen fecsegni, hisz nem azért jöttem.
Laura hosszasan elgondolkodott, majd így szólt: -Azt nevezem! Edmund Herondalenek a legfontosabb dolga, hogy valami hülye mondén lányt keressen, aki látta a rúnáit. Mindeközben egyre több démon lepi el a várost, vagyis a világot, te pedig, egy híres család fattya, mit sem törődsz a VALÓDI feladataiddal, amit Raziel Angyal ruházott rád. Ezért teremtett meg, ez az elsődleges dolgod. -csak úgy köpte a szavakat gondolkodás nélkül, arca eltorzult a dühtől.
-Laura... -már ott sem volt. Többet nem szólt, csak a cipője kopogását hallottam egyre halkabban.
-Ne is törődj vele. Nincs a legjobb passzban. -bukkant fel Emma pont ott, ahonnan Laura néhány pillanattal ezelőtt elrohant. -Szobafogságot kapott, amiért nem adott egész nap életjelet magáról. Juliannek és nekem túl sok fejfájást okoz. -rázta a fejét gondterhelten.
-Valahol sejtettem, hogy ilyesmi történt -válaszoltam, leginkább magamnak. -Igazából nem Laurát kerestem, hanem téged. -tértem a tárgyra. Leültünk a nappaliban, (ott csendes és nyugodt a környezet) és nekikezdtem a Celinával folytatott beszélgetés és találkozás ledarálásához. Részletesen beszámoltam minden egyes mozzanatról, hiszen bármelyik információ rejthet nyomot. Miután befejeztem, reménykedve pillantottam Emmára. Egyszer sem szólt a monológomba, figyelmesen hallgatott. Most azonban így szólt: -Bryan, az a szenvtelen vámpír ezzel kihúzta a gyufát. Még ma este beszélek vele a Menedékben. -mondta komoly tekintettel. -Köszönöm az információt, Eddie drága. Intézetvezetőként kötelességem megoldani a problémát.
-És mi a helyzet Celinával? -idegesen vártam a válaszra, mert végül is a fő téma ez lenne számomra, ezért jöttem ide.
-Őszinte leszek veled -nézett rám komolyan -az Intézetvezetők dolga, hogy biztonságban tartsák az aktuális várost a démonoktól. Az alvilágiakkal kötött Szövetségnek akadálymentesen kell működnie. Vegyük a történetedet példának. Bryan megszegte a törvényt azzal, hogy rátámadt arra a lányra, így kötelességem elszámolni vele. Meg kell tudom az okot, indokolnia kell a cselekedetét. Ha úgy ítélem meg, hogy jogosan próbálta megölni, mindenképpen felkeressük a lányt, de ha unalomból vagy éhségből akarta kiszívni a vérét, jelentenem kell Lily Chennek, aki a vámpírok képviselője a tanácsban. -hosszas csend következett.
-Értem -szólaltam meg végül- ha nem tudsz segíteni, már itt sem vagyok. -álltam fel a kanapéról, indulásra készen.
-Sajnálom, Eddie. Többet nem tehetek. -szólt együtt érzően- Miután kifaggattam Bryant, értesítelek tűzlevélben.
-Köszi mindent, Emma. -megöleltem és csalódottan elindultam a kijárat felé. Forró levegővel töltöttem meg a tüdőmet, lágy szellő simogatta szőke hajamat. Nem tudtam kiverni a fejemből Laura szavait. Igaza van. Csak az időmet vesztegetem Celina felkutatásával, mindeközben egyre több démon lép be világunkba. A démonölésre születtünk és mást nem helyezhetünk előtérbe. De mégis.. muszáj megtudnom ki ez a lány. Régen toborozták a látás képességével rendelkező mondénokat, mert a Sötét Háborúban árnyvadászok százai haltak meg. Mostanra ez feledésbe merült, mert sok árnyvadász született akkoriban, amikor én is, így elegendő katona van jelenleg. Valami módon meg kell találnom ezt a lányt, csak a történetét szeretném meghallgatni.
   Gondolkodás nélkül berohantam az Intézetbe, kis híján nekiütköztem Juliannek, aki épp kilépett volna az ajtón. Épp hozzá siettem...
-Julian! Elkérhetem... a... kocsidat? -zihálva, adrenalinnal megtelve éreztem magam.
-Vidd csak, itt a...-be sem tudta fejezni, kikaptam a kezéből a kulcsot és rohantam a kocsihoz. Csodálkozva nézett utánam, egy pillanatra megtorpantam -Köszi!- ennyit szóltam és mentem tovább.
Beültem a kocsiba és elszáguldottam. Árnyvadászoknál a jogosítvány-korhatárt levitték 16 éves korra, így idén levizsgáztam. A vezetés számomra szabadságérzet, semmi határ nincs előttem, csakis a száguldás. Nem volt túl hosszú út Malibutól Pacific Palisadesig, a kocsit leparkoltam egy bevásárlóközpont parkolójában és elsétáltam egy közeli parkba. Elsősorban elmélkedni jöttem ide, megnyugtató a gondolat, hogy nem lehet túl messze Celina. Egy rothadó padra telepedtem le, amit a tűző nap az évek alatt kiszárított. Pont úgy éreztem magam, mint az a szerencsétlen pad. Régen szép és új volt, lefestették, tisztogatták és vigyáztak rá. De az évek múlásával idősebb lett, rongálták és a nap elszívta minden élettel teli erejét. Én régebben kedves, jólelkű srác voltam, de miután elragadták tőlem a szüleimet, azóta a lelkem pont úgy rothad szét, mint a pad, amin ülök.
Hirtelen egy hallucináció tárult elém. Celinát láttam, ahogy szalad, könnyek hullnak szemeiből és meg sem áll. Megráztam a fejem, a nap szemeimbe sütött és elhomályosult a látásom.

Most álmodom? Vagy tényleg ott fut az a lány? Máshogy nem tudom kideríteni, a leggyorsabb tempómmal utána eredtem és hamar be is értem. Tényleg ő az! Mellé futottam és megérintettem a karját. Ijedtében megtorpant és majdnem leütött.
-Jézusom! -kiáltott fel. -A frászt hoztad rám. -zihálta. És valóban könnyek csillogtak kék szemei alatt.
-Szia -egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit mondjak -ne haragudj, amiért hajnalban faképnél hagytalak. -gondoltam, kedvesen kéne kezdeni...
-Te ne haragudj, amiért olyan ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez, holott megmentetted az életemet. -nézett rám csillogó szemekkel.
-Te sírtál. -állapítottam meg. Nem vagyok a szavak mestere, jobban szeretem leírni a gondolataimat, ott nem kell félnem, hogy rosszat mondok vagy megsértek bárkit is.
-Hát... hosszú történet. -nyugtázta. Szóval nem akarja elmondani miért szomorú. Nos, kiszedem én belőle.
-Leülünk beszélgetni? Ennyivel tartozol nekem! -villantottam rá egy biztató félmosolyt.
-Azzal a feltétellel, ha nem vagy sorozatgyilkos és biztonságban tudhatom magam melletted. -mosolygott vissza félénken.
-Nálam biztonságosabb embert az egész világon sem találnál. -kacsintottam. Szeret incselkedni. Néhány mondat alapján kiismerem az emberek tulajdonságait. A gesztusokat és szavakat kell figyelni elsősorban. Leültünk egymással szemben egy közeli padra és kezdtem a faggatást.
-Mesélj az életedről, kérlek. -nehéz nem túl tolakodónak tűnni egy ilyen témával kapcsolatban. -Bennem megbízhatsz.
-Rendben. -tekintetét az asztal közepére szegezte - Nagyon kicsi voltam, amikor anyu meghalt, csupán 3 éves. Beverly Hillsben éltünk, gyönyörű volt a kilátás, a gazdag negyed paradicsoma közepén állt a hatalmas villánk. Miután anyukám elment, apu eladta a házunkat és ide, Pacific Palisadesre költöztünk. Onnantól kezdve nem volt szeretet a családban, sokat voltam egyedül és magányos. Nagyszüleimről sosem beszélt apu, testvére nincs, így ketten maradtunk. Gyermekkoromban rátaláltam Trixiere, aki a mai napig legjobb barátnőm. Sokat voltam náluk, gyakran ott is aludtam. Ők vették meg a villát, ahol ezelőtt éltünk. Mindig otthonosan érzem magam náluk. Igazából...más most nem jut eszembe.
-Édesanyád családjáról sosem hallottál?- próbáltam rávezetni a fontosabb részletekre.
-Nem. Állítólag még születésem előtt meghaltak anyukám szülei. Még egy fénykép sincs róluk. -az arcáról leolvastam valamiféle elnyomott fájdalmat és keserűséget. Együtt érzek vele, hiszen egy cipőben járunk. Habár az egyik nagymamám él és pár havonta meglátogat, de anyu halála óta teljes szívfájdalommal küzd. Segít amiben csak tud és szeret. Több nem is kell.
-Most te jössz. -húzta fel jobb oldali szemöldökét.
-Tessék? -meglepődtem, mert a környezetemben mindenki ismeri a sztorimat, így furcsa, hogy valaki tudni akarja, mi is történt velem.
-Mesélj magadról. -kezén megtámasztotta az állát és kíváncsian méregetett.
-Nem igazán.. nem kéne tudnod.. -ránéztem, de a várakozó tekintet átváltott dühössé, így végül megadtam magam. -6 éves koromban a szüleim és apám harcostársa elindultak egy küldetésre, de haza már nem tértek. Apám harcostársának férje nevelt fel a két fogadott bátyámmal együtt. Brooklyn az otthonom, szeretem New Yorkot, bírom a lüktető, nyüzsgő várost. Ott sosem lehet unatkozni, főleg, ha bulikról van szó. -mosolyodtam el, mert eszembe jutott a múltheti esemény, ahol úgy gondoltuk, hogy poén kipróbálni egy tündérektől kapott port, amit orron kell felszívni. Pár perc múlva a Brooklyn hídon rohangáltam kék estélyiruhában és kérdezgettem mindenkitől, hogy hová tűnt az üvegcipőm. Pedig annyiszor felhívta Cristina a figyelmünket, hogy ne fogadjunk el tündérektől semmit, mert abból jó nem származik. Nos, Herondaleként alap, hogy fittyet hányok a szabályokra.
-Sajnálom, ami a szüleiddel történt. -nézett a szemembe szomorúan.
-Nem kell sajnálni, nem te tehetsz róla. -ezt sosem értem meg az emberekben. Miért sajnálnak egy olyan dogot, amiért nem ők a felelősek?
-Miért szólítottál le az imént? -tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. -Van egy megérzésem, hogy nem a bocsánatkérés miatt és azt sem véletlen, hogy épp itt vagy.
-Figyelj. Nézd csak -felhúztam fekete harci öltözékem ujját -látod a fekete jeleimet?
-Hát persze, hogy látom, nem vagyok vak.. -de pimaszságból jeles vagy, gondoltam magamban.
-Tudod mit jelent ez? Rendelkezel a látás képességével. Ezért akartam rólad megtudni néhány dolgot, hátha kiderül milyen természetfeletti lény vére csörgedezik az ereidben. -arcvonásai zavarossá rendeződtek át, majd hitetlenül nézett rám.

-Egész életemben láttam természetfeletti dolgokat -gondolkodott el- és nem tudtam hová tenni, hogy miért.
-Van valami furcsa tulajdonság a testeden? -tündéreknek általában van valamiféle testi eltérés. Kieran Királynak és Marknak például hegyesek a füleik.
-Öhm...nincs. -elpirult. Ilyen aranyos elpirulást még sosem láttam. -Hogy kérdezhetsz ilyet? -próbálta menteni a menthetőt, de a tény, hogy zavarba hoztam, már menthetetlen.
-Meg szeretném tudni ki és mi vagy. Esetleg te nem? -arroganciámat nem tudtam elrejteni. Hozzám nőtt az évek alatt. Celina elgondolkodott eközben, majd pár pillanat elteltével így szólt: -Celina Wright vagyok, ember, aki megakarja találni az édesanyja gyilkosát. Senki és semmi nem állhat az utamba. -jelentette ki magabiztosan, eltűnt a pironkodó, félénk lány és a határozott, céltudatos énje tört felszínre.
-Ne aggódj -szóltam halkan, megnyugtató hangnemben -ha rajtam múlik, fény derül az igazságra. -arca kemény vonásai ellágyultak és őszinte mosoly ült ki az arcára.