1. Mámor illata

 

   Minden egyes pillanatban, amikor Los Angeles utcáin sétálok, elgondolkodom, milyen rémes világban élünk. Nem vagyok paranoiás, de mégis gyakran a hátam mögé nézek éjjel és nappal is. Sokan úgy hiszik, hogy LA a tökéletes város, ahová csak megérkezni kell és a környezet tárt karokkal várja az álmodozó embereket. A hírnév és gazdagság nyilván az ölükbe pottyan.. hát persze. Semmi bajom magával a várossal, hisz a Santa Monicai part lenyűgöző és a felhőkarcolók is megérnek egy említést.
   Én az itt leselkedő számos veszélytől tartok. Nem kimondottan az emberektől, hanem.. azoktól a lényektől, akiket születésemtől fogva látok. Feltudják venni emberek alakját, de van amikor a saját önmagukban jelennek meg. Démonok. Ocsmány és nyálkás lények, igaz csak egyszer láttam egyet néhány évvel ezelőtt és messzebb is volt, de amikor közelebb akartam menni, egy fekete árny elvágta a démon torkát, ezt követően mindkettejüknek hűlt helyük maradt.
   Nem csak démonokat láttam, hanem tündéreket is. Színes ruhájuk akár a virágszirom, úgy tündökölt. Nem láttam még náluk szebbet, de könyörtelenebbet sem. Kislány voltam, csak játszani szerettem volna velük. Körülbelül akkorák voltak, mint a csepp alkarom. Odajöttek hozzám és kérdezték, hogy valóban látom-e őket. Mosolyogva bólogattam, ezt követően percekig játszottunk. Aztán közeledett édesapám. Az egyik tündér meglátta és valami oknál fogva megharapott, majd elszaladtak. Sírtam, nagyon fájt és vérzett, de apukám megnyugtatott és felvitt a lakásba, lemosta és bekötözte a sebemet.

   Mindig megrendítette, ha sérülést látott rajtam. Én szerettem, ha véres a karom vagy lábam, mert apu törődését azokban a percekben éreztem csak, olyankor a szíve is meglágyult és egyből kijózanodott. Ritka percek egyike volt, hogy mesélt anyukámról. Nála jobban senki sem szeretett, soha. Bármi történt, segített mindenben és törődött velem. Esténként felolvasott hercegnős meséket, amiket imádtam, de csakis az ő szájából. Ha apu olvasott nekem, mindig elhallgattattam azzal az indokkal, hogy anyu sokkal szebben és több érzéssel olvas, míg apu csak ledarálja és a szememre ezután sehogy sem jön álom. Apu ilyenkor mindig nevetett és megpuszilta a homlokomat. Nagyjából ennyi minden, amit tudok anyuról és, hogy nagyon szerették egymást, szerelmük a végsőkig kitartott.
   Nos, igen, nem véletlenül írok múltidőben, mivel az anyukám 3 éves koromban meghalt. Meggyilkolták. Minden emlék, ami megmaradt belőle az a hangja, ahogy Hamupipőke elveszett üvegcipőjéről mesél. A következtetésem, miszerint a szüleim lehetetlenül szerették egymást,
csak néhány közös fénykép bizonyítja.

   Anyu halála után minden megváltozott. Eltűnt a szeretet a családból, apu rossz ügyekbe keveredett, rászokott a fűre és alkoholra, Los Angeles egyik legpazarabb területén fekvő házunkat el kellett adni, mert folyamatosan kikapcsolták az áramot, mivel apu gyakran elfelejtette befizetni és minden anyára emlékeztette és gyűlölt ott élni. A villánkat egy gazdag család vette meg, jó áron el is kelt, így apu vett egy kicsi, emeletes házat. Az mellett, hogy elitta- és szívta a spórolt pénzünk nagy részét, nekem próbált megadni mindent. Egy dolgot kivéve.. miután anyu elment, apuban megtört valami. A tiltott szereket használta a fájdalom elnyomására. Már nem vitt játszótérre, nem próbált mesét olvasni, nem tanított meg biciklizni és nem puszilta meg a homlokomat. Tinédzserkorom kezdetén nem beszélgetett velem és nem mesélt a kor nehézségeiről. Mindent én magam tapasztaltam meg az iskola és Trixie segítségével. Beatrix Vatore általános iskolás korunk óta a legjobb barátnőm. Az évek során voltak nézeteltérések, előfordult, hogy hónapokig nem szóltunk egymáshoz, de egy láthatatlan kötelék összeköt minket, így azóta is tart a barátságunk. Megjegyzem, Trixie szülei azok, akik megvették a villánkat és a kezdetektől fogva segítenek és törődnek velem. Ők segítettek valamelyest feldolgozni anyu halálát. Néha úgy érzem, én oda tartozom, sokszor kívántam, hogy bár ők nevelnének tovább,..de nyilván apu mellett a helyem, attól függetlenül, hogy milyen életet él.

   A mai napig senki nem tudja pontosan mi történt édesanyámmal. Azt az információt kaptam, hogy meggyilkolták, de a holtteste nem került elő. Néhány hete szólta el magát apu, erősen illuminált állapotban, de látszódott rajta, hogy őszinte és fájdalmas emlék számára Nem hagyott nyugodni a dolog, így elkezdtem utánajárni az ügynek és egy igen meglepő dolgot árult el egy tündérfiú. A szülei látták, ahogy 2 feketébe öltözött ember megtámad egy védtelen nőt, a leírás illett anyura, fekete haj, kreolszínű bőr és a házunk irányába indult éppen, amikor elkapták őt. Egy szőke hajú, széles vállú férfi és egy vörös hajú, alacsony, karcsú nő volt a tettes. A tündér említett még egy szót, amit azóta nem tudok kiverni a fejemből. Árnyvadászok.

   Nem aludtam jól az éjjel, folyamatosan lejátszódott előttem a jelenet, amit a tündér mesélt. Egész éjjel láttam, ahogy anyut elkapják és elhurcolják, ő pedig sír, a nevemet kiáltja. Egy sikátorba viszik, ahol szíven szúrják és magukkal viszik a holttestét. 

Könnyes szemmel riadtam fel, hajnali 5 órát mutatott az ébresztőm. Kimentem a fürdőszobába és hideg vizet fröcsköltem az arcomba, próbálva lemosni az álom emlékét. Ez már nem az első volt a héten. Napi rutinná vált, hogy éjszakánként visszaköszön ez a borzalmas álom. Lehetséges, hogy ez egy jel? De mégis hogyan? Sosem hittem az égi jelekben és vallásos sem vagyok. A kezemben van a sorsom, semmiképp sincs előre megírva, badarság az egész. Elhatároztam, hogy kiderítem mi történt anyuval és csak az akaratomnak köszönhetően bukkanhatok nyomokra. A semmiből nem fog utat mutatni egyetlen égi jel sem.

   Minden nap körülnézek az interneten, a tragédiáról írt cikkeket újra és újra olvasom, hátha találok valami rejtett utalást. Kerestem információt az árnyvadászokról is, de semmit nem dob fel róluk a böngésző. Hogy is dobna, hiszen, ha rákeresek a tündérekre, vámpírokra, vérfarkasokra...sorozatokat és filmeket találok, na meg vicces kitalált sztorikat és fanok műveit. Azt biztosan kitudom jelenteni, hogy a valóságban léteznek. Köztünk járnak az utcákon, buszokon, az üzletekben, éttermekben, mindenhol. Azon gondolkodom, hogy akkor a többi ember miért nem látja őket? A hegyes fogú vigyorukat nem lehet nem meglátni. Próbálok úgy viselkedni természetfeletti lények közelében, mintha nem látnám őket. Apu ezt az egy leckét tanította meg. Soha ne lássanak rajtam félelmet, haragot vagy meglepettséget. Ha mindezt betartom, nem eshet bajom. Én ebben nem vagyok biztos, vegyük példának anyut, aki nem ártott senkinek, mégis azok a szörnyű alakok bántották és elvették egy férjtől és kislánytól. Utálom őket, az árnyvadászok veszélyes és kegyetlen faj, ennyit már megtudtam róluk.

   Esélyesnek látom, hogy a könyvtárban lelek némi nyomra az árnyvadászokkal kapcsolatban. Felöltöztem és a reggeli kávé után elmentem egy könyvtárba, ami néhány utcányira van a házunktól. Egy ilyen álom után a hajnali szellőben felüdülés sétálni. Szokatlannak tűnt ez a nagy nyugalom. A kis utcákban néhány ember kómásan sétált, kávéval a kezükben indultak dolgozni. Néhányan sportcuccban tették meg kitudja hányadik körüket az N Swarthmore Sugárúton. Én nem vagyok túl sportos, anyutól örököltem a vékony testalkatot és akármennyit eszek, én bizony nem hízok.

   A könyvtár üres, csak a könyvtáros ül unott fejjel a laptopja mögött, szerintem észre sem vette, hogy bejöttem. Alaposan felmértem a polcokat, mire találtam egy TERMÉSZETFELETTI témájú, igazán harsány gyűjteményt.

   Egy fekete borítójú, furcsa motívumokkal díszített könyv keltette fel az érdeklődésemet. Belelapoztam, egy bizonyos Joe Pagani a szerzője, kézzel írott feljegyzései vannak az árnyvadászokról. Moccanni sem tudtam az izgalomtól..végre, újabb nyom! Mozdulatlanul kezdtem olvasni és minden információt elraktározni. Nos, az árnyvadászok (nephilimek) más néven démonvadászok, akik a mondénokat (embereket) védelmezik a szörnyű lényektől. Érdekes, édesanyámat miért ölték meg, ha az lenne a feladatuk, hogy megvédjék? A nephilimek legendája szerint az első Árnyvadász egy Jonathan Shadowhunter nevű, ezer évvel ezelőtt élt ember volt. Mikor a világot démonok rohanták le, Jonathan egy boszorkánymester segítségével megidézte Raziel angyalt, aki árnyvadászt csinált néhány Jonathan által kiválasztott emberből. Van egy szövetségük, más néven Klávé, ahol a konzul a vezető és a jobbkeze az inkvizítor. Székhelyük Idris, Alicante városa. Mégis hol lehet ez az ország? Lehetetlenség, biztos nincs ilyen ország. Itt festmények következtek; zöld, dombos rét, apró házak, tündöklő kék ég és egy város, magas tornyokkal körülvéve. Percekig bámultam a képeket, lenyűgöző látványt nyújtottak. További oldalakon a szövetség törvényeit írta le, de tovább lapoztam. Az angyal megajándékozta az árnyvadászokat jelekkel, rúnákkal, ami erősebbé teszi őket és emberfeletti képességekkel látja el őket. Vannak állandó- és ideiglenes rúnák, ezenfelül három bűvös tárgyat hagyott a nephilimekre: a Végzet Kelyhét, a Végzet Kardját és a Végzet Tükrét. A Végzet kardja igazságot szolgáltat az angyalvérű emberek között. Fájdalmas, amikor egy árnyvadászt vallatnak vele, mert az erős varázslatnak köszönhetően kihúzza az igazságot. Ha próbálnak ellenszegülni vagy hazudni, annál fájdalmasabb. 

   Beleborzongtam, ez kegyetlenség. Ennyire bizalmatlanok egymással a nephilimek? ..Nem, ez nem lehet valós történet. A krónika, miszerint angyalok léteznek, számomra egyáltalán nem hihető. Becsuktam a könyvet és vissza tettem a helyére. Szerintem ez az egész egy mese. A szerző nem gondolhatta komolyan ezt a sok badarságot. Az árnyvadászok mind bűnözők, gyilkosok és fájdalomban lelik az örömüket.

   Csüggedten sétáltam hazafelé.. nem hiszem el, hogy semmi használható információt sem találtam. Ez a könyv akár lehetne hiteles is, de valami azt súgja, hogy egy beteg elme megnyilvánulása ez az egész. 

   Éppen azon gondolkodtam, hogyan tovább, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy szmokingba öltözött férfi kiugrik egy épület mögül és megragadja a karomat. Próbáltam kiszabadítani magam, de túl szorosan tartott.

-Kérem!-szóltam könyörgő hangon -Nincs nálam egy dollár sem..engedjen el!

-Drágám, már mióta várom, hogy visszaadd a tartozásodat.-mérgesen szorongatta még erősebben a karomat.

-Ide figyeljen, fogalmam sincs miről beszél, most látom magát először! -szóltam egyre dühösebben, mert ez az igazság. A férfi mosolygott, bár inkább mondanám vicsorgásnak, de így megláttam a két hegyes szemfogát. Ebben a pillanatban hatalmas erővel ellökött és éles fájdalmat éreztem mindkét karomban.

Fel sem fogtam még mi történt, amikor egy nagyjából velem egyidős fiú teljes erővel a vámpírt kezdte püfölni. Feltápászkodtam és hitetlenül figyeltem a jelenetet. A srác nagyon gyorsan mozgott, de a vámpír is felvette vele a tempót. Már el sem tudtam dönteni, hogy melyikőjük a gyorsabb, de az biztos, hogy hatalmas ütések érték a vámpírt.

A fiú hihetetlen sebességgel tért ki a mogorva ellensége ütéseitől. Jobbra, majd balra hajolt, aztán meglódította bal karját és gyomorszájon vágta a vérszívót, aki össze görnyedt, de csak egy pillanatra, egyből visszatámadt. Mindenáron próbálta megharapni a fiút, de ő nem hagyta magát.

   Annyira ideges voltam, hogy a számhoz kaptam a kezem, egyszerűen nem akartam elhinni miben is van részem.

A szőke hajú, zöld szemű srác kötötte le a figyelmemet.. sosem láttam még embert így küzdeni, ekkora beleéléssel és bátorsággal. Jól bírta az ütéseket, a szeme sem rebbent a hatalmas csapásoktól.

Egy mozdulattal földre teperte a vámpírt, aki moccanni sem tudott az erős szorításoktól.

-Te mocskos vérszívó! -súgta a legtöbb gyűlölettel a hangjában- Még egyszer ne lássalak a lány közelében! Megértetted? -olyan halkan suttogott, hogy alig hallottam.

-Te most viccelsz velem.- válaszolta szenvtelenül a vámpír. -A hülye törvényeitek nem tartalmazzák, hogy nem foglalkozhatunk a saját dolgunkkal!
-Mit akarsz tőle? -bökött felém komoran.
-A tartozásomat. És egy kortyot a véréből. -mosolyodott el, szemfogait kivillantva.

    A következő pillanatban már ott sem volt. Mindketten utánanéztünk, de a gyorsaság, amivel távozott, csak a lehullt leveleket kavarta fel.
-Miféle tartozásod van ennek a seggfejnek? -szólt elsőként, kíváncsian.
-Nem paktálok vámpírokkal, most láttam először ezt az alakot. -mondtam, összeráncolt szemöldökkel.
-Akkor remélem mihamarabb megadod, ami kell neki. -zavartan rágcsálta alsó ajkát és a kézfejét méregette. Csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt. Majd gondoltam, megtöröm a csendet.

-Köszönöm, hogy megmentettél.- szóltam bizonytalan hangon. A fiú tekintete szép lassan megállapodott rajtam, az arcomat méregette.

-Nincs mit megköszönnöd. -szemét hirtelen a földre szegezte. Olyan hideg és közömbös volt a hangja.

-Te árnyvadász vagy? -szólaltam meg hirtelen, de egyből meg is bántam. Meglepetten nézett rám, majd hitetlenül. 

-Honnan tudod..

-A vámpír említette és látom a jeleket rajtad.- már azt sem tudtam, hogyan süllyedhetnék mélyebbre, mert majdnem rávetettem magam. Visszafoghatatlan düh áradt szét az ereimben. Mekkora az esélye, hogy a szülei ölték meg anyut? A haja színét örökölhette a férfitől..

- Rendelkezel a látás képességével.- nyugtázta magában.

-Az árnyvadászok szörnyű dolgokat tesznek! -csúszott ki a számon, egyszerűen nem tudtam magamban tartani. -Megölték az édesanyámat! Elhurcolták! Biztos megkínozták! -könnyek gyűltek a szememben, de a hangom élesen csengett.

-Mi a.. most mentettem meg az életedet. Bryan, a vámpír az utolsó csepp véredet is kiszívta volna! Ismerem, a rosszabbak közé tartozik. -hűvösen rántotta el a tekintetét és elfordult.

-Hogy hívnak? Kik a szüleid? -gondolkodni sem tudtam, nem én uraltam a számat, mert a tudatom sötétebb oldala irányított.

-Edmund Herondale a nevem és a szüleim...- elhallgatott, magába fojtotta a mondandóját. Fájdalom és düh költözött a tekintetébe. -Mit akarsz a szüleimtől? Ki vagy te, hogy...

-Celina vagyok -szóltam közbe -és biztos vagyok benne, hogy a szüleid ölték meg az anyámat! -kemény és őszinte megnyilvánulásom eredménye az lett, hogy Edmund szó nélkül elviharzott. Magamra hagyott a sötét utcán. Pár perc múlva elszállt a dühöm és lassan elindultam haza. Utálom magam. Hogy mondhattam ilyeneket? Megmentett és így hálálom meg? Szörnyű ember vagyok. A könyvtárban egy pillanat erejéig éreztem a mámor illatát. Reméltem, hogy találtam információkat az árnyvadászokról. Én hülye pedig nem hittem el. Ez a találkozás kellett Edmunddal, hogy belássam...minden történet igaz.

   Los Angeles sötét utcái mindig lenyűgöztek. A fények, melyek betöltik az egész várost, a hegyeket, dombokat és az óceán partját. Annál szebbet még nem láttam. Kedvenc látványosságaim közé tartozik az óceán, mely nappal visszatükrözi a kék eget, éjjel pedig a számtalan csillagot. Megnyugtató a parton elmélkedni, de most nincs időm lejutni. Egy bevásárlóközpont parkolójában nehézségek árán, de megtaláltam Julian kocsiját, amivel Pacific Palisadesbe utaztam, mert a Los Angelesi Intézet jelentette, hogy démontevékenységet észleltek. Mivel a parabataiom itt él, úgy gondolták gyakorlásként ránk férne egy kis kaland. Gyorsan elintéztük azt a pár darab Behemoth démont, majd Laura kijelentette, hogy lelép és üzenjem meg, hogy délutánig ne várják a szülei. Tisztában vagyok vele, hogy Mina Carstairsal keresik a bajt valahol a városban. Mina szülei engem szántak a lányuk parabataiának, de ez nem így működik. Nem tervezheti el senki. Laurával és velem pontosan így történt. Egy pillanatban rájöttem, megéreztem, a szívem döntötte el, hogy ő lesz egész életemben a harcostársam, az egyetlen, akivel átadhatjuk egymásnak erőnket. Egy évvel ezelőtt zajlott a szertartás és ez a kötelék valójában erős és varázslatos. Ha akarná sem tudná megtörni senki. Egyszer történt ilyesmi a világon. Laura szülei, Emma és Julian képesek voltak a szerelmük kedvéjért megtörni ezt a szent köteléket. Árat is fizettek mindezért, majdnem elpusztította őket a parabataiok átka, de ekkor valódi, hatalmas angyalokká változtak és kis híján megölték az Alicantéban harcoló árnyvadászokat, de Julian testvéreinek szeretete megmentette őket.

   Szép történet, azóta Parabataiok hőseinek tekintik őket, habár nem értem ezt az elnevezést, hiszen megtörték a köteléket..

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben visszaértem az Intézetbe és célirányosan a portálszobába indultam. Hallottam a csészék koccanását, valószínűleg valaki a reggeli kávéját készíti, de most nem volt hangulatom bájcsevejre. Szeretem a Blackthorn családot, de a kis utcán történtek után leghőbb vágyam, hogy otthon lehessek. Átléptem a portálon, ilyenkor egyféle bizsergés fut keresztül a testemen. Becsuktam a szemem...amikor kinyitottam a New Yorki hatalmas lakások között találtam magam, közvetlenül a miénk előtt. A lift felvitt a házunkba, ami sosem nézett ki ugyanúgy. Köszönhető Magnusnak, aki boszorkányerejével átvarázsolta nap mint nap a falak színét és bútorokat. Egyszer megkérdeztem miért jó ez neki. Azt válaszolta, hogy hosszú élete során annyi árnyalatot látott már, hogy unalmas ugyanazt bámulni folyton és szereti a változatosságot. 

   Valószínűleg még mindenki aludt. Nem akartam felébreszteni senkit, így lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel és az ágyamra ültem. Próbáltam kiverni a fejemből Celinát, de képtelen vagyok. Folyamatosan magam előtt látom az elszánt arcát, a félelmet, amikor a vámpír megtámadta és hallom, ahogy a szüleimet vádolja az anyja megölésével. Ennek a lánynak teljesen elment az esze. Képtelenség, sosem tettek volna ilyet. Amúgy is... ők már 10 éve...eltűntek. Kínkeservesen fájdalmas visszagondolni erre, hogy szülők nélkül nőttem fel és kitudja élnek-e még. A hiányuk megőrjít. 

   6 éves voltam, amikor küldetésre hívták őket Tündérföldére. Azt ígérték, hogy reggel, mikor felkelek, már az ágyam mellett fogják várni, hogy felébredjek. Sokszor jártak küldetésekre, tudtam, hogy hamarosan úgyis látjuk egymást. Mark és Cristina vigyáztak rám minden egyes alkalommal. Azóta élnek itt, mióta az utazóévüket töltötték itt 18 éves korukban. Megtetszett nekik New York, így letelepedtek. Anya és apa nehezen búcsúzott el tőlem, épp aznap említettem nekik, hogy több időt kéne együtt töltenünk. Anya mondta, hogy mindent megfog tenni, ez ügyben.

Másnap reggel hiába vártam, hogy megpillantsam őket ébredés után..  nem voltak ott. Teltek a napok, hetek, hónapok és még mindig nem tértek haza. Anyának, apának és Alecnek nyomuk veszett. Küldtek árnyvadász csapatokat Tündérföldére, de nem találták őket, páran oda is vesztek közülük.

Alec férje, Magnus felajánlotta, hogy otthont ad nekem, felnevel Rafaelel és Maxel együtt. Az egész család nagyon rosszul viselte anya, apa és Alec eltűnését. Magnusék gyerekei gyorsan befogadtak és ma már testvérként tekintek rájuk. Megtanítottak mindenre, együtt tréningeztünk, még Max is, aki boszorkánymester. Viszont Alecnek köszönhetően ő is megkapta az árnyvadász-kiképzést. Rúnákat sosem égethet a bőrére, de nagyszerű harcos lett belőle.

Őket tekintem családomnak, de a szüleimet sosem fogom elfelejteni. Csekély az esélye, hogy élnek még, de én nem adom fel a reményt, hiszem, hogy egy napon megtalálom őket. Viszont még mindig nem fogom fel, amit az a bolond lány mondott. Árnyvadász nem ölhet embereket, törvény tiltja és a szüleim ekkora törvényszegésre nem lennének képesek.

Még ez a lány. Megőrült teljesen. De valahogy most se tudom kiverni a fejemből azt a kék szempárt, a haját, ami olyan fekete, mint egy nyári éjszaka... Az Angyalra! Mi ütött belém? Engem sosem érdekelt egy lány szeme. Számomra a nők csupán eszközök, amik a szórakoztatásmora hasznosak. Az ágyban lelem örömöm bennük, de azonkívül a gyomrom is felfordul, ha a szerelmespárokra gondolok. Semmi értelme a kapcsolatoknak, ha egyszer úgyis véget érnek. A házasság szót megvetem úgy, ahogy van. Az elején kötődnek egymáshoz az emberek, érzik a mámor illatát, de eljön egyszer a pillanat, amikor kihűl a szerelem és jön a megcsalás, válás és egyebek. Sosem akarok megállapodni egy lánynál, mert nem fogok tudni mellette maradni, képtelen lennék rá.

És mégis az arcát látom magam előtt, kecses testét, vad tekintetét..

Ezt hívják szerelemnek első látásra? Ez velem nem történhet meg.